Regős István egy tudatlan fikagép

A zenetanár a Fidelio Vakrepülés nevű sorozatában kelti a feszültséget. Ez arról szól, hogy híres dzsesszzenészek lejátszanak híres és kevésbé olyan zenéket, ő meg jól fölismeri, vagy nem, de legalábbis véleményt mond róla. Regős „a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének tanára. Tanított szolfézst, zeneelméletet, jazztörténetet, zongorát és zenekari gyakorlatot. Ma is ez utóbbi tantárgy oktatója. 1989-től az Újpesti Zeneiskolában is dolgozik zongoratanárként. Ottani tanítványai közül többen szintén ismert muzsikusok lettek.” Vagyis egy kompetens figurának kéne lenni legalább abban, amit tanít. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyet is felismerne a lejátszásra kerülő zongoristák és tenorszaxofonosok munkáiból. Fikázni persze felettébb tud.

Nagy mellénnyel ilyeneket mond:

- Ezt a zenét nem ismerem. A szaxofonos soundját se ismerem fel.

- Érdekes felvétel. Ez az a fajta szaxofonozás, ami nem áll közel hozzám. Nehéz megmondanom, miért nem tetszik ez a stílus. Chico Freeman? Nem vagyok meglepve. Sosem szerettem a játékát.

- Megint olyasvalamit hallottunk, ami nem a szívem csücske. Egyszerűen nem szeretem a Hammond-orgona hangját, akkor se, amikor a legnagyobb mesterek. A szaxofonozás általános, nem hozott ki a sodromból, shuffle-os bluesra játszott, amiért megint nem nagyon rajongok. [Sonny Stitt nevének elhangzása után:] No, rá nem gondoltam volna! Abban, amit eddig hallottam tőle, mindig visszaköszönt Charlie Parker, a bebopos fordulatok, itt viszont nem. Elsősorban altszaxofonosként ismerem és szeretem, most tenorozott. Szerintem hallgatóként ő is unta volna ezt a zenét.

- Most is nehéz helyzetben vagyok: a szaxofon nem szól ki jellegzetesen a számból. A felvételt amúgy nagyon sokra tartom szakmailag. Nem tudom hová tenni ezt a zenét.

- Ez biztos Cecil Taylor. A stílus tetszik, Cecil Taylort mint pianistát azonban nem kedvelem. Nagyon szeretem az avantgarde zenét, de őt épp nem annyira. Pedig elismerem: koncepciózus muzsikus. Engem valahogy sose tudott igazán meggyőzni.

- Latin zongorista. Néha nagyon tetszetősek a harmóniái. Először Rubalcabára gondoltam, de itt az improvizáció egy kicsit túl szárnyaszegett volt. A kíséret ostinatószerűen pergő, latin jellegű volt, de a zongorista egyetlen harmónián ment végig, és nem tette feszültté a darabot, pedig nagyon jó a ritmikája. Talán a gondolatiság vagy az érzelem hiányzott belőle. Calderazzo lehetett? Spanyolosan volt latin, afro-kubai hangzás spanyolos hatásokkal. Nem volt elég nagyívű.

- No, erről a zenéről súlyos véleményem van. Először is: hamisan szól a zongora. A felvétel minősége is rossz, mellesleg. Nagyon nem tetszik a zongorista billentése, csapnivaló a ritmizálása. Hibás harmóniákat játszik. Azt nem mondom, hogy egy zeneiskolai növendék ül a billentyűknél, de nagyon gyatra az egész. Nincs összhangban a bal és a jobb kéz. Hányaveti az előadás. Hirtelen ritmustalanná válik helyenként, egy kicsit így játszik, aztán egy kicsit úgy, koncepciótlanul. Összevissza, konfúzus, ahogy akarod. Pianisztikus értelemben is sok rajta a bírálnivaló. Épp a jazz lényege hiányzik az előadásból: a szív, illetve a touch a zongorán. Az egészről, úgy, ahogy van, rossz a véleményem. Két csillagot adok neki.

- Idegbeteg zongorázás! Semmitmondó tekerészés! A pianista mindennel előreszalad a tempóhoz képest. Jobb kézzel pentaton alapú bluesskálát játszik, ballal pedig moll-hármashangzatokat ad elő. Amennyire hallottam, a dob és a bőgő jó tempóban kísért, de a zongorista hozzájuk képest idegesen játszott. Két csillag, jóindulattal. [Mal Waldron nevének elhangzása után:] Élő felvétel volt, nincs más magyarázatom, biztos hakni lehetett. Érdekes, Mal Waldron sok felvételét nagyra tartom, így még nem hallottam játszani.


Egyetlen hozzászólás érkezett a cikkhez, ami lényeglátón így szól: „Ebből ismét kiderül, hogy jazz-zenészeknek alapjában véve nem sok fogalmuk van saját műfajukról! De tanítják!”


Az Indexhez tartozó blogponthúról kitiltott blogunk kommentje: