Noman est omen, azaz nevében a végzete, mondja a latin. Mindenki másnak az a véleménye (beleértve magukat a zenekari tagokat is), hogy ennél a lemeznél tört el valami végleg a Queennél. Az addig flottul működő gépezetbe, amit a négyes jelentett, bekerült az első marék homok. Az odáig a stúdióban minden rögzített hangot árgus fülekkel felügyelő, buziszexuális Freddie Mercury belevetette magát az éjszakába, felfedezőutakra indult a melegklubok és a kokainlelőhelyek világába. Ám a többiek sem maradtak el mellette a fékevesztett dorbézolásban. Ahogy Brian May gitáros le is nyilatkozta: „Mértéktelenség áradt a zenénkből, amely lassan beszivárgott az életünkbe, és létszükségletünkké lett. Mindig arra törekedtünk, hogy olyan magasságokba érjünk el, ahová másnak nem sikerült, és a kicsapongás ennek egy részét jelentette.” Roger Taylor dobos ehhez hozzáfűzte: „Az volt a baj, hogy egyre jobbak lettünk abban, hogy remekül szórakozzunk.”
Az egoizmustól, a drogoktól és a szexualitástól fűtött túlfokozottság meg már csak olyan, hogy nem épp a megértés, a kölcsönösség és a kompromisszumkészség felé tereli a feleket. A korábbi viták, veszekedések ezúttal nem a kreativitást szolgálták, hanem csak a zenekar egységét rombolták. A lemezfelvétel során merült fel először, hogy feloszlanak. May közben többször ki- és újra belépett az együttesbe. Az egyetlen emlékezetes dalt (Don’t Stop Me Now) tartalmazó albumot maguk is a leggyengébb lemezüknek tartják.
De honnan ez a szerencsétlen címadás? – merül fel a kérdés. A válasz szinte minden gyalázatosságot megmagyaráz: a felvételek szüneteiben a zenészek sok időt töltöttek az éves Montreux Jazzfesztiválon. Lehet egy mégolyan kiváló brancsnak is kivonni magát az olyan érzék- és lélekszennyező „élmények” hatása alól, amit ezek a kiruccanások jelentettek? Lehetett volna a fenséges zenéket mikrobarázdákba álmodó Queennek akárcsak értékelhető lemeze olyan, többszöri trágyalében fetrengés után, amiben részük volt ezen a jazzfesztiválon? Nem és nem. Aztán akkor még lemezcímről nem is beszéltünk. Fancsali képpel írjuk le a gusztustalan képzettársításokat keltő szót: Jazz.
„A címe ellenére nem teljesen undorító”, írja róla megengedőn egy korabeli angol kritikus. Meglehet, bár attól még minden tisztességes embernek kifordul tőle a gyomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése