Dés László, amikor veszélyesen él

A szaxofonos tagad, hárít, elhatárolódik.

A nagynevű szaxofonos sztorizik egy beszélgetésen. Nagy büszkén mesél egy kalandot.

A zenésztársaival a nyolcvanas években külföldön járnak. Az öltözőben a koncert előtt megkínálják őket fűvel. Az egész zenekar beszív. Fergetegesre sikerül a buli. Szárnyalnak, improvizálnak vadul, zenész zenészhez, hang hanghoz kapcsolódik, minden szervesen következik mindenből. Szinte belelátnak a Teremtés Titkába, annyira. Utána úgy érzik, valami fantasztikus, megismételhetetlen élménnyel gazdagodtak.

Másnap izgatottan hallgatják vissza a koncert felvételét. Már tiszta fejjel. Ám sehol a varázs. A hangzás szétesett, mindenki önzősködik és csak a saját szólamára figyel. Borzalmas az egész. Mélységes csalódásában akkor és ott megfogadja, hogy soha többet nem füvezik.

Azóta is tartja az esküjét, zárja történetét a nagynevű szaxofonos.

Szerinte ez egy elmesélésre érdemes sztori. Főleg egy olyan stílusban, aminek az amerikai fénykorában a zenészek nagyja leginkább két dologra költött szívesen: méregdrága öltönyökre és drága méreg heroinra.

Hogy lehetnénk dzsessz nagyhatalom, ha a muzsikusaink még tisztességesen drogozni se tudnak? Megkóstolják, nem tetszik, aztán rögtön fel is hagynak vele, ahelyett, hogy újra és újra próbálkoznának, hátha majd később megtetszik, bejön és nyomják évekig, hogy aztán meghaljanak viszonylag fiatalon? Ezek a Pege Aladárok még erre sem képesek. Besúgni, azt igen, de módszeresen, kábítószerekkel önsorsot rontani, az már derogál! Szomorú, nagyon szomorú.