Földes László Hobo lesújtó véleménye a jazzről

"A rock and roll előtt a jazz juthatott volna el hozzám, de magyar művelői jóvoltából távol maradtam a dologtól. Pár alkalommal – vesztemre – elmentem jazz-klubokba, de ott versenyzőket és bírákat találtam muzsikusok és közönségük helyett.

A műsorok vetélkedő jelleget öltöttek és barátságosnak alig voltak mondhatók. Ki tud ütemenként több harmóniát befogni? Kinek jár gyorsabban a keze? Ezek voltak a megkülönböztető jegyek. Az úgynevezett jam sessionok pedig – nekem, aki akkortájt kosárlabda-játékos voltam – olyan csapatjátékot mutattak, ahol senki sem akarta lepasszolni a labdát a másiknak, s ha mégis, azt úgy tette, hogy a fogadó lehetőleg ne tudja pontosan elkezdeni az új periódust. Ezt a gondosan előidézett „hibát” aztán gúnyos félmosollyal lehetett észrevétetni a jelenlevőkkel. A színpadon különös szertartások voltak, más-más stílust játszó zenészek az örömzenében is kitartottak saját, mindenen felül álló irányzatuk mellett, amitől az öröm a hallgatókban ürömmé változott.

Az egyik mélyütést szegény Lakatos „Bögölytől” kaptam az Építők Petőfi Sándor utcai klubjában, ahol Gerschwin legendás Summertimejának szabadon értelmezett változatát adta elő tökrészegen, sajátos „dzsimi-dzsami” angolsággal. Ez még nem lett volna baj, hiszen a jazz igen tágan értelmezhető szabadságot biztosít előadóinak, ám itt zenén kívüli hangok is bekerültek a produkcióba, s ez egy kezdő jazz-hallgatónak túlságosan sok volt a szabadságból. A második mélyütést a közönség mérte rám a produkció után felcsattanó, s szinte a tombolásig menő tapsviharával. Ez más esetekben jogosan járt Bögölynek, több hangszeren is kitűnően játszott és jó énekes volt. Pechemre én rosszkor hallottam őt. Úgy vélem, a közönség valamilyen formában minden műfajban hat az előadásra, és amit ekkor tapasztaltam, elég elkeserítő volt.

A padlóra azonban egy évvel később kerültem, amikor egy fiatal, kezdő szaxofonos barátommal, Pintér (később Wahorn) Andrással lemerészkedtünk ugyanoda. Az est folyamán Fogarassy Jánossal, a műsor egyik házigazdájával megbeszéltem, hogy az utolsó órában sorra kerülő jamben András is felléphessen. Azonban – és ez a hely hangulatára, a muzsikusok egymáshoz való viszonyára elég jellemző volt – valaki a színpadra lépés előtti tumultusban almát dugott András hangszerének csövébe, amitől a szaxofon csak emberi és állati altesthangokat produkált, cserben hagyva gazdáját, aki a következő években okkal fejlesztette tovább képzőművész-tehetségét, és talán csak egy évtizedekkel később alakította meg a Központi Bizottság elnevezésű szabadidőzenekart.

András „kudarcánál” is jobban elkeserített Friedrich Karcsi viselkedése, aki az est végén hóna alatt pozanjával, istentelenül ledorongolta barátomat. Ő, mint főiskolai jazz-tanár nagyon szigorú volt – holott itt nem annyira tanárnak, inkább kollégának kellett volna lennie. Akkor talán egy tanítványt nyert volna magának és egy rajongót a műfajnak.

Az pedig egyáltalán nem érdekelt és számomra nem is volt nyomon követhető, hogy éppen melyik stílus vagy muzsikus az irányadó sztár, és hogy éppen melyik magyar epigon az ügyeletes zseni. Igazából csak Louis Armstrongot ismertem és szerettem, ő állítólag ekkorra már „eladta magát” a show-business-nak, „kommersznek” számított a belvárosi úrigyerekek fülében.

Nem értettem a magyar jazzistákat, hogy miért nem a saját zenéjüket játsszák. Nem állítottam, hogy csak az az „igazi művész”, aki a saját zenéjét játssza, hiszen ismertem embereket, akik szimfonikus zenét játszottak világszerte ismert dirigensek keze alatt, de akkor úgy véltem, az a legjobb, ha mindenki a maga zenéjét csinálja. Ebben pedig én tévedtem. Bármilyen zenét játszani nagyszerű dolog. Egyáltalán zenélni nagyszerű."

(Földes László: Hobo Sapiens)