Méltatás: Bacsó Kristóf Quartet – Nocturne

A szaxofon Azurák Csabájának új albuma minden idők egyik dzsesszlemeze. A rajta hallható hét darab valamennyi kritériumnak megfelel, hogy az legyen, hiszen az alap európai hangnemek hangközeit (kvint, terc) fél hanggal szűkíti és elég gyakori benne a poliritmia is. Emellett az olyan fantasztikusan szellemes és ötletes című szerzeményekben, mint a Metamorphosis, a Smiling Moon és a Lunar Dance, Bacsó akkorákat szólózik, hogy a darabok végére jól hallhatóan elhangolódik a szaxofon. Meggondolatlanság volna azonban ezt hibaként a szemére vetni.

Ez annak az ékesszóló tanúsítványa, hogy a lemez újszerű koncepcionális gondolkodás jegyében fogant. Bacsó szabadsága nem a kötöttségek elvetésében, hanem azok utólagos megválasztásában jut kifejezésre. Az improvizáció, a mindenható improvizáció csimborasszójával csap oda a zenekarvezető. Ahogy Németh Ferenc posztmodern töredezettségű dobolása hallatán muszáj megtanulnia a külföldi méltatóknak is a leginkább kifejező szót, hogy: bikacsök. Bartók, Bacsó, bikacsök – így és ebben a sorrendben. Tudja ezt jól a másik ritmushangszeres, Szandai Mátyás bőgős is, aki együtt brummogtat a sűrű történésekkel és magabiztosan, de érzelmekkel telítve követi valamelyik szólamot.

Bacsó Kristóf Quartet (Oláh Kálmán a fotózáskor nem ért rá, bár amúgy se zenekari tag)

A dzsessz azonban néger műfaj, ezért a trombitás és szárnykürtös Fekete-Kovács Kornél mellé meg kellett hívni Oláh Kálmán zongoristát is. Ami kettős haszonnal járt. Egyrészt a 2009-es debütáló Alteregos című lemezen több kritikustól hiányolt billentyűs „harmóniai támaszra” a zenekar ezúttal rákönyökölhetett, másrészt két cigány már kitesz egy négert, így az amerikai ortodoxok is bátran, minden bűntudat nélkül fogyaszthatják a Nocturne-t.

A tisztességes egyéni teljesítmények az oldottság érzetét keltő előadásban összegződnek. Játékosságával imbecillis, komolyságával megmosolyogtató, komplikáltságával letaglózó Bacsó Kristóf második albuma. Ergo: mindenkinek hallania kell!