Minden, amit utálhatsz a jazzben

Borbély Mihály beszámolója a Kenny Garrett Quartetnek a PeCsában 1996. november 5-én megrendezett koncertjéről. Van benne szó hosszú faszverésről, irritáló okoskodásról meg még valamiről, ami szintén nem túl rokonszenves.

„A koncert Herbie Hancock »One Finger Snap«-jével indult, s Garrett csekély negyedórás fergeteges szólóval tette le névjegyét a pesti közönségnek. [...] Az elmúlt számban a »Pursuance«-ről írt recenziómban saját »pillanatnyi elmezavarom« folytán összekeveredtek egyes számok, negyedek és ütemek. A »helyes megfejtés« tehát a következő: a »Triology«-n először az eredeti 16 ütemes (=64 negyed) periódus hangzik el kétszer, ez ugye 32 ütem, majd ezután, szintén ismételve jön Garrett változata, mely a téma 25 negyedesre (!) sűrített változata, mégpedig 4+3, 4+3, 3+3+3+2-es tagolásban.)”

„Pályája utolsó éveiben maga Davis is kibékült a fehér közönséggel, s így végképp nem értem, ennek a szimpatikus, mosolygó, az előző napi interjú során barátságos fiatalembernek miért kellett a koncert első öt-hat percét, majd az est még további jelentős részét a közönségnek hátat fordítva muzsikálnia, ha ugyanakkor tapsra, énekre invitálja őket. S a koncert végén kissé csalódottan álltam fel kb. ezer »sápadtarcú« embertársammal együtt, amikor az est befejeztével hiába tapsoltuk tenyereinket rongyosra hosszú-hosszú perceken keresztül, a négy fekete muzsikus, akik kedvéért mi eljöttünk, még meghajolni sem jött vissza.”