Minden, amit utálhatsz a jazzben

Borbély Mihály beszámolója a Kenny Garrett Quartetnek a PeCsában 1996. november 5-én megrendezett koncertjéről. Van benne szó hosszú faszverésről, irritáló okoskodásról meg még valamiről, ami szintén nem túl rokonszenves.

„A koncert Herbie Hancock »One Finger Snap«-jével indult, s Garrett csekély negyedórás fergeteges szólóval tette le névjegyét a pesti közönségnek. [...] Az elmúlt számban a »Pursuance«-ről írt recenziómban saját »pillanatnyi elmezavarom« folytán összekeveredtek egyes számok, negyedek és ütemek. A »helyes megfejtés« tehát a következő: a »Triology«-n először az eredeti 16 ütemes (=64 negyed) periódus hangzik el kétszer, ez ugye 32 ütem, majd ezután, szintén ismételve jön Garrett változata, mely a téma 25 negyedesre (!) sűrített változata, mégpedig 4+3, 4+3, 3+3+3+2-es tagolásban.)”

Ennyire rosszul menne a Borbély Műhelynek?

Üres asztal? Kósza kisfröccsök magas jelzésértékkel? Még egy hamutál se? Az előző vendégektől otthagyott ez-az? Semmi? Legalább a zsebből előpattinthattak volna egy magyar kártyát. Vagy a háttér is csak díszlet? Papírmasé, netán Photoshop-pixelvarázslat? Ily sanyarú lett már a szaxofonosok vezette együttesek sora is ebben a piszok gazdasági válságban?

Na de majd a tegnapelőtt átadott Liszt Ferenc-díj és a vele az öltönyzsebbe csúsztatott állami pénzek fialásra késztetik a terülj-terüljasztalkámat.