A műsorok vetélkedő jelleget öltöttek és barátságosnak alig voltak
mondhatók. Ki tud ütemenként több harmóniát befogni? Kinek jár gyorsabban a
keze? Ezek voltak a megkülönböztető jegyek. Az úgynevezett jam sessionok pedig –
nekem, aki akkortájt kosárlabda-játékos voltam – olyan csapatjátékot mutattak,
ahol senki sem akarta lepasszolni a labdát a másiknak, s ha mégis, azt úgy
tette, hogy a fogadó lehetőleg ne tudja pontosan elkezdeni az új periódust. Ezt
a gondosan előidézett „hibát” aztán gúnyos félmosollyal lehetett észrevétetni a
jelenlevőkkel. A színpadon különös szertartások voltak, más-más stílust játszó
zenészek az örömzenében is kitartottak saját, mindenen felül álló irányzatuk mellett,
amitől az öröm a hallgatókban ürömmé változott.
