Noman est omen, azaz nevében a végzete, mondja a latin. Mindenki másnak az a véleménye (beleértve magukat a zenekari tagokat is), hogy ennél a lemeznél tört el valami végleg a Queennél. Az addig flottul működő gépezetbe, amit a négyes jelentett, bekerült az első marék homok. Az odáig a stúdióban minden rögzített hangot árgus fülekkel felügyelő, buziszexuális Freddie Mercury belevetette magát az éjszakába, felfedezőutakra indult a melegklubok és a kokainlelőhelyek világába. Ám a többiek sem maradtak el mellette a fékevesztett dorbézolásban. Ahogy Brian May gitáros le is nyilatkozta: „Mértéktelenség áradt a zenénkből, amely lassan beszivárgott az életünkbe, és létszükségletünkké lett. Mindig arra törekedtünk, hogy olyan magasságokba érjünk el, ahová másnak nem sikerült, és a kicsapongás ennek egy részét jelentette.” Roger Taylor dobos ehhez hozzáfűzte: „Az volt a baj, hogy egyre jobbak lettünk abban, hogy remekül szórakozzunk.”
